A legdrágább játék? Néha egy marék kavics.

Kép
  Van valami, amit a Bodzásban újra és újra megfigyelünk. Megérkeznek a gyerekek. Az autóból előkerülnek a gondosan becsomagolt játékok, társasok, labdák, kütyük. Aztán alig telik el fél óra, és mind ott maradnak a szobában. Odakint ugyanis sokkal érdekesebb dolgok várnak. Egy marék kavics. Egy különös alakú bot. Néhány kiszáradt csigaház. Vadvirágok, tobozok, falevelek, makkok. Egy homokkupac vagy egy pocsolya. Ezekből készül a leves, a vár, a kincsesbánya, a varázspálca vagy éppen egy teljes mesebeli világ. A természetnek van egy különleges tulajdonsága: nem mondja meg, minek kell lennie egy kavicsnak. A gyerek fantáziája pedig pontosan ettől kezd szárnyalni. Órákig képesek a picik a kavicsokkal matatni, rendezgetni, vödörbe gyűjtögetni őket, vagy épp spirál alakba rendezgetni a fűben. Így tanítják meg a gyerekek nekünk, hogy néha a legjobb ajándék az a kis idő és szabadságérzés, hogy a játékunkat magunk találhatjuk ki. Felnőttként pedig elmélázhatunk azon, hogy a legszebb gyerek...

Amikor már csak a gyógyfüvek zöldellnek

 


Sivatagi hőség ül a domboldalon.

A fű rég elvesztette a tavaszi zöldjét, szinte zörög a talpam alatt. A tyúkocskák tátott csőrrel keresik az árnyékot, szárnyukat elemelve próbálnak egy kis levegőhöz jutni. Még a méhek döngicsélése is ritkább ilyenkor. A darazsak viszont nem adják fel: az aszott fű között is felbukkannak, és ha papucsban járok, néha emlékeztetnek rá, hogy ők is itt élnek.

A földnek ilyenkor egészen más illata van. Könnyű, száraz, poros. Az igazi életszagot csak ott érzem, ahol locsolunk: a veteményes körül, ahol egy kis pára még megmarad a levegőben.

A Bodzás udvarán és a saját kertünkben sem sietünk lenyírni mindent. Hadd kapaszkodjon, ami élni akar. És ilyenkor különös dologra lesz figyelmes az ember.

Miközben a pázsit szinte eltűnik, néhány növény makacsul zöld marad.

A lándzsás útifű. A kakukkfű. A cickafark. A katáng. A porcsin. A borágó.

Nemcsak kitartanak, hanem élnek. Mintha a legnagyobb szárazság sem tudná legyőzni őket.

És milyen különös, hogy éppen ezek azok a növények, amelyekről régóta tudjuk: ehetők, gyógyítanak, erőt adnak. Nem a legkényesebbek maradnak életben, hanem azok, amelyeknek mindig is volt dolguk az ember mellett.

Néha eljátszom a gondolattal: vajon őseink is így figyeltek fel rájuk? Amikor a rét kiégett, és már alig maradt valami zöld, talán éppen ezek a növények hívták fel magukra a figyelmet. Talán így fedezték fel, hogy nemcsak túlélni tudnak, hanem az embert is segítik a túlélésben.

Lehet, hogy soha nem tudjuk meg biztosan.

De amikor végignézek ezen a kiszáradt nyári tájon, újra és újra ugyanaz jut eszembe: milyen bölcs rendje van a természetnek. Amikor szinte minden feladja, mindig marad valami, ami csendesen tovább él. Nem hivalkodik, nem kér figyelmet. Egyszerűen teszi a dolgát.

Talán ezért olyan megnyugtató rátalálni ezekre a makacsul zöldellő gyógyfüvekre egy forró nyári napon. Nemcsak a rétet gyógyítják. Egy kicsit bennünket is emlékeztetnek arra, hogy a legnehezebb időszakokban is mindig marad valami, amibe bele lehet kapaszkodni.





 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Füstölt nyúlcomb

A zölddióról, befőzésről - terményeimről

Egy gyerekkori kedvenc: "tejbe bümbülü"