Egy csepp falusi élet

Immár elérkezett az ideje, hogy végleges búcsút mondjak kertemnek az idei évre, mert akárhogy is nézem, itt már nem terem "babér":)) A másodvetésnek elvetett borsó persze épp virágzik, és majdnem sikerült neki hüvelyeket fejleszteni...A patakparti hidegebb klíma azonban nem kedvez már a másodvetésnek, ezt a jövőre nézve is figyelembe kell vennem. Az idei első évünkben  nagyon későn kerültek ki a palánták a veteményesbe. A nyári csúcsmeleg mindennek nagyon kedvezett ebben a hűvös-nedves közegben, azonban az október elejei első talaj menti fagyok tönkretették az uborkát, a cukkinit, a paprikát és a paradicsom levélzetét is, hiába volt napközben kellemes, tavaszias az idő. És talaj menti fagy csak itt a patakparton volt, a falu fentebbi részein nem. Szóval úgy kell elképzelnem a jövő tavaszi veteményezést, hogy jóval korábban biztos nem fogok tudni ültetni, ugyanezen okok miatt. A patakparton tavasszal is később melegszik át úgy a föld, hogy ne érje kár a magokat, palántákat....

Én már nem tartozom azok közé, aki a heti sütésű kovászos kenyéren nőttek fel - pedig éveim száma nem kevés:)) Anyukámék életében ez még így volt, de az én gyerekkorom már egy óriási változást hozott kenyérügyben: megjelentek a gyárak és az ott tömegével előállított kenyér és péksütemények. Egymás mellett persze még sokáig megvoltak a helyi pékségek is, a nagy háromkilós kenyereikkel, amikre előjegyzést vettek fel a hét bizonyos napjaira,  de csakúgy, mint manapság a kis sarki fűszeresek, szépen-lassan bezártak, nem tudták felvenni a versenyt a tömegtermékkel.  Emlékszem, mi is mennyire örültünk a gyári fehérkenyérnek, főleg, ha Erzsébet kenyeret hozott anyu a boltból. Ennek csodás, vajas íze volt! Hát így...Nem tudom, az akkori gyári kenyerek milyen receptúrával készültek, és a mostaniak előállításáról sincs sok fogalmam. Némelyikük kritikán aluli és talán nem járok messze az igazságtól, hogy tömörségre, ízre, állagra már egészen más, mint negyven éve - és ez nem nosztalgi...