Igazából annyit kell erről tudni, hogy hozzánk eddig olyan galamb csoportosulás érkezett, ahol felszámolták az állományt és a maradékot átpasszolták nekünk, s mi ehhez rendelkeztünk a fürjtartás ideiglenes felfüggesztéséből eredő hellyel. No de hát azért ez édeskevés, még ha a takarmánnyal, madáreleséggel is fel voltunk fegyverkezve.
A galamb helyhez szoktatásához - most már tudjuk - idő kell és türelem. Talán ez a legfontosabb. Ideig-óráig a máshonnan érkezőket zárt körülmények közt kell helyhez szoktatni, s csak utána kiengedni a szabad repüléshez. Ó, és mily sok gyötrelem volt rájönni, hogy bizony a hófehérek - a szívünkhöz legközelebb állók - bizony a ragadozóknak is a legkedvesebbjei, így őket rendre elhappolták előlünk.
A megmaradt szürke állomány idén már a harmadik fészekaljat neveli, így ha lassan is, de szaporodunk. Rajtuk keresztül tanultuk meg mi is, hogy a galamb pár mindkét neme kiveszi a részét a fészekrakásból és a fióka nevelésből is.
A harmadik fészekaljat azonban már nem a megszokott helyre rendezték - erre azt a magyarázatot találtuk, hogy időközben átköltöztettük a tyúkokat az akácosba, ahol jó árnyékot kapnak a nyári kánikulában, és a helyükre áttettük a pézsmarécéket, s ez a hely közös volt a fürjekkel, illetve mostanság a galambokkal. Úgy tűnik, a galamboknak nem annyira kedves lakópáros a réce, így az új fészek a lóistállóba került hevenyészve felépítésre és ott nevelődik a két új fióka. Lassan kirepülésre készen.
Pár napja kaptunk újabb két hófehér fiókát, akik tartását a továbbiakban nem vállalták, de vágásra még nagyon fiatalok voltak.
Jó, legyen, bár nem tudtuk, hogy a saját állományunk hogyan fogadja majd az újakat. Nos, ezzel semmi probléma nem volt, hamarosan közös repüléseket is észleltünk. Azonban a fehérek nem használták éjszakai szállásnak a röpdét, így minden reggel félve vettük számba az állományt: megvannak-e, nem vitte-e el őket valami ragadozó. Különösen annak tudatában, hogy imádott macsekunk, Fülike is felfedezte a fiatal állományt, és előszeretettel időzött a padlástér állványain, ahonnan a galambokat is szemmel tarthatta.
Nos, tegnapelőtt egész nap hiányzott a létszámból a két hófehérke. Tudom, sokaknak furcsa lehet, milyen szomorúságot éreztünk emiatt, s hogy vendégjárás ide- vagy oda, lehet itt ezer más probléma is az életünkben, mégis szinte ez volt a legfontosabb: hová lehetett a két hófehér galamb?
Aztán eltelt két nap. Már-már kezdtük megszokni a galambok okozta hiányt, mígnem reggelre újra az udvarunkban csemegézett a szétszórt búzaszemekből a galamb pár. Nem akarom leírni azt az indián üvöltést és táncot, amit vénségemre "lejtettem".
Lehet, hogy ez csak öröm a mai napra, mert holnap már a kánya viszi el őket - sajnos, erre elég nagy az esély. Fehér galamb nálunk eddig még csak igen rövid életű volt, lehet, rájuk is ez a sors vár. Mindenesetre már van pár sor a világegyetemben az életükről, a létezésükről.
Szeretem őket.
