2017. március 24., péntek

Miért siettetjük az időt...

és az életet?
Robbanásszerűen kitört a tavasz, valljuk be, nagyon vártuk, pedig szép, nagyon hideg, megismételhetetlen telünk volt, hó is esett, mégsem kellett inaszakadtáig havat lapátolnunk. Valahogy mégis mindig elégedetlenkedünk, bosszankodunk a természet időgépében, mert semmi sem úgy van, ahogy annak - szerintünk - lennie kéne. És mindig várjuk, várjuk a következő évszakot, reménytelien vagy épp rettegve, pedig milyen szerencsések is vagyunk, hogy ennyiféle évszaknak örvendezhetünk, hisz mindegyiknek megvan a maga szépsége.
Mélyen szívjuk hát be a friss, földszagú, vízillatú levegőt, vegyük észre az éledező-sziporkázó madárcsivitelést, sétáljunk nagyokat a mégoly szeles márciusi napokon, élvezzük a kora tavaszi langymeleget, gyönyörködjünk a tavasz hírnökeiben: hóvirágban, tőzikében, medvehagymában, tulipánban, nárciszokban, ibolyákban és a többi megszámlálhatatlan tavaszi szépségben.

"Napjaimat az egykedvűen lépegető (óra)mutatók életfogytiglan az idő börtönébe zárják. Óráknak tűnő percekre és percként elrohanó órákra tagolván az addig végtelent. S csak évtizedek múltán döbbenek rá, milyen jó lenne újra csak úgy engedni múlni az időt. Nem gondolni semmiféle elvégezni való dologra. Újra látni eső után a faleveleken leguruló esőcseppekben a törpék házát, neveket adni a felhőknek az égen. Lábat lóbálni, kalácsot enni, köröket rajzolni forró homokba, angyalkát a frissen hullott hóba. S nem tudni, hány óra van. Ez lenne jó. Mert amikor végül felnőtté lesz az ember, és az egymást váltó feladatok végtelen körforgásává válik az élet, az örökös valamit-tevés miatt nem tud pihenni a lélek. És akkor ebbe belefárad, megbetegszik, jóval öregebb lesz saját magánál" (Dogossy Katalin - Ács Irén: Azok a jó kis hatvanas évek)



2017. március 18., szombat

Tavaszköszöntés


Weöres Sándor: Tavaszköszöntő


Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél,
Zsákban Benedek
hoz majd meleget,
nincs több fázás, boldog, aki él.

Már közhírré szétdoboltatik:
minden kislány férjhez adatik,
szőkék legelébb,
aztán feketék,
végül barnák és a maradék.


2017. március 13., hétfő

Liba paródia

Alig egy hónapja adtam hírül a nagyvilágnak, hogy a csodás szürkeliba párom tojója elkezdte a tojásrakást, nem győztem csodázni a közel húsz dekás tojások láttán. Volt is nagy becsben e kedves jószág, no és persze a párja is, hisz napi többszöri "párzásuk" sejtetni engedte, hogy a tojások  még fiasak is. - Lesz itt kisliba húsvétra! - örvendeztünk.

Akkor kellett volna gyanút fognunk, amikor Ottó és Laci barátunk is egybehangzóan megjegyezte, hogy ezek bizony mindketten tojók, annyira egyformák, és valljuk be, bármilyen madárpár esetében igaz, hogy a hím egyed nagyobb-díszesebb.

Én meg kötöttem az ebet a karóhoz, hogy márpedig ezek különböznek, méghozzá a lábuk között: az egyiknek egy tasakja, a másiknak kettő van. De a döntő a szememben mégiscsak a napi többszöri "párosodásuk" volt.

Aztán a minap jött a hidegzuhany: napi két libatojás...A kosaramban már enélkül is volt 14, gyűjtögettem őket rendületlenül, hogy ha a madárkám kitojja magát és költeni óhajtana, visszarendezzem alája az immár több kilónyi termést.

Nos, ennyi a történet, ebből is látszik, hogy botcsinálta falusiak vagyunk mind a mai napig.
Így hát kipihenni az eseményeket el is mentünk gyorsan  Veszprémbe, a Hangvillába,  meghallgatni Hegedűs Endre Chopin zongoraestjét.:))))

2017. március 11., szombat

Elektronikus zaj nélkül

Amíg szerte e hazában - és a nagyvilágban is - vendéglátók azon fáradoznak, hogy minél "jobban" kiszolgálják vendégeiket elektronikusan is (plazmatévé minden szobába, WiFi nem csak közösségi terekben, hanem lehetőleg mindenhol) bevallom, mi inkább az elektronikus csendet részesítjük előnyben a vendégházunkban.
A legerősebb zajkeltő készülék egy retro táskarádió....

Mindezt az a sokévi tapasztalat igazolja, hogy vendégeink inkább hálásak a csendért, mint hogy bosszankodnának a lefedettségünk miatti hiányosságokért - ami persze a térségünkben egyeduralkodó szolgáltatónk hiányossága is egyben.

Nagy általánosságban zömében számítógépen dolgozók találnak  meg minket, és nem bánják, ha a kikapcsolódásuk alatt  távoltarthatják magukat a világhálótól, illetve megelégszenek a saját mobilinternetjükkel.

Tudom, a gyerkőcökkel ma már nem ilyen egyszerű, ám ha a szülő jól szervezi meg a programokat, és este inkább közös társasozásra, bográcsozásra, szalonnasütésre invitálja az ifjúságot, ők is "ki fogják bírni" a vidéki életet és csendet, sőt többnyire meg lesznek lepődve az élmény újdonságától.

Talán merész ez az elgondolásunk a szállások közötti versenyben, ám látogatottságunk és a pozitív visszajelzések meggyőztek minket igazunkról.

Így a Bodzás Vendégház legyen az a remek hely, ahol jó nagyokat lehet aludni, kirándulni, jókedvünkben az égre kiáltani, megkísérelni megszámolni a csillagokat az égen, enni a főztömből, bekukkantani Feri bá műhelyébe, labdázni a kutyusokkal, lovat etetni répával, összeszedni a tyúktojást, jól megijedni Pulyka Putyin vérvörös nyakától és hangjától....és még számtalan izgalmas kaland várja a szívében  nyitottan érkezőt, az ÉLŐRE, a TERMÉSZETRE rácsodálkozót.

Ui: azon se lepődnék meg, ha a nem is túl távoli jövőben épp az ilyen helyek lennének TOP-listásak...

2017. február 10., péntek

Ludaskása

Az idei év első gasztro-posztja.

Vidéki életünkről és a hozzá tartozó vendégfogadásról már idestova 7 éve írok bejegyzéseket - kimondani is sok. Egy blog életében, rohanó világunkban ez nem kis teljesítmény, belelapozgatva én is elcsodálkozom rajta, mennyi minden történt velünk, az állatfarmmal, s ha vendégeink csak érintőlegesen vannak a lapokon, annak az az oka, hogy a blog nem róluk, de értük szól, felkelteni a kiváncsiságot irántunk, egy másfajta életmód iránt, nem titkolva azt a törekvésünket sem, hogy hidat képezzünk a vidék-város  közti "szakadék" felett. Már ha tényleg van.

A főzés, néha receptekkel leírt ételeink is a figyelemfelkeltést szolgálják, alternatívát kívánunk azoknak is adni, akik nem az önellátást választják. Az étlapunk évről évre alakul, mi is sokat tanulunk vendégeinktől, a felmerülő igényekről, szóval háziasszonyként is sok-sok újat tanulok, folyamatosan kell "képeznem" magamat a dietetikában, reformtáplálkozásban is, konyhámban mégis megtartva a házias jelleget és kialakítva egy-két specialitást is.

Ludaskását márpedig életemben most készítettem először. Ennek szerintem az az egyetlen oka, hogy  
Feri úgy nőtt fel, hogy nem szerette a baromfihúst, apósommal egyetemben. Így ha a mama - és később menyként én is - egy közös ebédnél csirkehúst akartunk enni, azt csak a disznó vagy marhahús után kisütve tettük meg.
Aztán azért közös életünk során ez az "irtózás" megenyhült, mindenesetre a csirkét kizárólag bőr nélkül készítem Ferinek.
A kacsa mind a mai napig tiltólistán van, a liba azonban kezd teret nyerni a konyhámban, no persze kizárólag csak ünnepi fogásként.

A ludaskása a liba aprólékjából (nyak, hát, fartő, szárnytő, belsőségek: zúza, szív) készül. Hosszú lére engedve, több órás főzésnek vetjük alá a húsokat, hagymát, fokhagymát se sajnáljuk belőle, sózva-borsozva, majorannázva, ki milyen fűszert szeret egy húslevesbe, ezek csak az alapok.

Az eredeti ludaskása rizzsel készül, én tarhonyával készítettem, ettől még ludaskásának nevezem, legfeljebb hozzáteszem, hogy Zsuzsa asszony módra. A langyosra hűlt húst lefejtjük a csontokról, és a húslével puhára főzzük a rizst - itt tarhonyát. Legyen annyi a lé, hogy kockára vágott sárgarépa, zöldség és borsó is megpuhuljon benne.

Az elkészült ételt friss petrezselyemmel megszórva tálaljuk. Én mindig fagyasztok le nyáron a bőségben kis adagokban apróra vágott petrezselymet, így ilyenkor, télvíz idején is tudok friss hatásű fűszert csempészni a főztjeinkbe. Hmmm.... A fotót a petrezselyem előtt készítettem...


2017. február 4., szombat

A sütnivalóról...

Magyar szólás: nincs sütnivalója.
Akkor mondjuk, ha valaki híján van az észnek, értelemnek. Eredete nyomába eredve azt látjuk - például a Nyugat-Dunántúlon - hogy "sütnivalónak" nevezték a kenyér kelesztéséhez szükséges anyagot. Itt a kovász készítéséhez élesztőként a komló és a korpa keverékét használták, amelyhez kevés maradék kenyértésztát és vöröshagymát is kevertek, majd a masszát napon megszárították. Ebből morzsoltak egy keveset kenyérsütéskor a tésztához, hogy megkeljen.
Az új menyecske hozományként vitte magával az anyja házától a "sütnivalóját" ami akár fél- vagy egész évre való adag volt.
Akinek tehát "nincs sütnivalója" - azaz keveset készített magának és idő előtt elfogyott - azt nem tartották "észlénynek" a múltban.

Sütnivaló, sütemény...A közelmúlban nálam ezek készültek. Kenyér és vaníliakrémes pite, mindkettő választható étlapunkról:


2017. január 30., hétfő

Ne beszéljünk annyit...!

Bizonyára nem vagyok egyedül azzal, hogy ez a több hete tartó jéggé dermedés már kikezdi a tűrőképességünket.  Átérezve azt, hogy ez a száraz-jéghideg mit is hoz majd magával az elkövetkező agrárévre, most csak a szubjektumom, a fagyos izomzatom, az amúgy mindig-minden körülmények között derűre hajazó hajlamom kezd csorbulni.
Mégis - és csakazértis - az ilyen és ehhez hasonló történések megmelengetik, átsimogatják az egész lényemet. Egy kis közösség összetartásából megszületett egy csoda!
Közadakozásból megvásárolt Steinway zongorán élvezhettük feltörekvő ifjú és a ma élő legautentikusabb zongoraművészek játékát. Nyári Jenő és Vásáry Tamás... Veszprémben, a Hangvillában jártunk. És amit semmilyen szó nem fejezhet ki:
(forrás: YouTube)
(Ez egy régebbi felvétel, a szerdai előadásról még nem találtam videoklipet)

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails