2017. március 24., péntek

Miért siettetjük az időt...

és az életet?
Robbanásszerűen kitört a tavasz, valljuk be, nagyon vártuk, pedig szép, nagyon hideg, megismételhetetlen telünk volt, hó is esett, mégsem kellett inaszakadtáig havat lapátolnunk. Valahogy mégis mindig elégedetlenkedünk, bosszankodunk a természet időgépében, mert semmi sem úgy van, ahogy annak - szerintünk - lennie kéne. És mindig várjuk, várjuk a következő évszakot, reménytelien vagy épp rettegve, pedig milyen szerencsések is vagyunk, hogy ennyiféle évszaknak örvendezhetünk, hisz mindegyiknek megvan a maga szépsége.
Mélyen szívjuk hát be a friss, földszagú, vízillatú levegőt, vegyük észre az éledező-sziporkázó madárcsivitelést, sétáljunk nagyokat a mégoly szeles márciusi napokon, élvezzük a kora tavaszi langymeleget, gyönyörködjünk a tavasz hírnökeiben: hóvirágban, tőzikében, medvehagymában, tulipánban, nárciszokban, ibolyákban és a többi megszámlálhatatlan tavaszi szépségben.

"Napjaimat az egykedvűen lépegető (óra)mutatók életfogytiglan az idő börtönébe zárják. Óráknak tűnő percekre és percként elrohanó órákra tagolván az addig végtelent. S csak évtizedek múltán döbbenek rá, milyen jó lenne újra csak úgy engedni múlni az időt. Nem gondolni semmiféle elvégezni való dologra. Újra látni eső után a faleveleken leguruló esőcseppekben a törpék házát, neveket adni a felhőknek az égen. Lábat lóbálni, kalácsot enni, köröket rajzolni forró homokba, angyalkát a frissen hullott hóba. S nem tudni, hány óra van. Ez lenne jó. Mert amikor végül felnőtté lesz az ember, és az egymást váltó feladatok végtelen körforgásává válik az élet, az örökös valamit-tevés miatt nem tud pihenni a lélek. És akkor ebbe belefárad, megbetegszik, jóval öregebb lesz saját magánál" (Dogossy Katalin - Ács Irén: Azok a jó kis hatvanas évek)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails