2013. november 30., szombat

Kalandtúra sötétben

Épp előző nap futottunk össze lovaink volt bértartójával, aki már messziről azzal fogadott minket: hogy- hogy nem volt még az idén lószökés? Nagy mellénnyel meséltük, hogy biz'a az idén résen voltunk,  többször váltottunk legelőt, és a villanypásztort is sokkal gyakrabban ellenőriztük, blablabla.
Én ugyan már mondtam az embernek, hogy át kéne vinni őket a szomszéd üres telekre, mert ott van még némi rágnivaló. Persze a mi legelőnkön is vannak buja zöldek, azonban valamiért azokat a növényeket-fűféléket Malátáék nem kedvelik. Ebből kifolyólag le is trágyázzák rendesen. Aztán a ló onnan már nem fog enni, ahová odakulázott. Így van ez rendjén. Azt is megfigyeltem, hogy tele a legelő zsenge tyúkhúrral, azt se szeretik a lovak. Valószínűleg nem véletlen a növény elnevezése, mivel a tyúkok meg tarajba kapnak érte.
Szó mi szó, esteledvén nekikészülődtem a lovak abrakadagjának kimérésére, és indultam füttyenteni a lovaknak...ám füttyöghettem, hívogathattam őket nevükön, se nem láttam, se nem hallottam a patadobogásukat a távolból. Mert hát dimbes-dombos a karámjuk, s leggyakrabban a dombok mögül vágtáznak haza, ha hívom őket.
Még a sötétülő fényeknél is láttam azonban, hogy a Bittva felé a villanypásztor hiányos egy darabon és a cölöpök is ki vannak dőlve. Huhh! Már akkor éreztem, hogy hosszú esténk lesz...És főleg rettenetesen hideg.
Mobilon értesítettem páromat, hogy jó lesz, ha elindul ő is egy zabosvödörrel a kezében, mert itten bizony kalandtúra készül és már erőteljesen sötétedik..
Magam elindultam a kidőlt oszlopok felé, hátha nyomot fogok, közben szólongattam a bestéket ezerrel, de bizony egy árva hangot nem hallottam felőlük, csak a talpam alatti ágak-rőzsék ropogását. Addig amíg látni lehetett valamit, körbeszaladtam a területet, hátha észreveszem őket valahol, és megnéztem az egyik szomszédos telket is, ahol két fajtársukhoz is át szoktak szökni néha, de most ott sem voltak. És telefon se jött a faluból senkitől, hogy látták volna őket valamerre randalírozni.
Közben párom autóval járta be a vidéket és meg is találta őkelméket a futballpálya környékén lévő legelőrészen, ahol marhák legelnek. Jött is haza, hogy megvannak, de most már nem hozzuk haza őket, mert beesteledett. Jöttem azonnal az ötlettel, hogy mégiscsak menjünk értük, kérünk szomszédtól nagyteljesítményű reflektort. A reflektor aztán épp addig világított, amíg megérkeztünk a helyszínre, és a legelő kellős-közepén voltunk százhúsz marhával körülvéve. Bevallom, egy kissé megszeppentem. Azért bruhaháékat megtaláltuk, nagynehezen felszerszámoztuk a sötétben - épp csak annyi fényünk volt, amennyire a falu közvilágítása eljutott hozzánk. Természetesen csillagfény, vaksötétség  és csak búbeccék múúú-ja hallatszott.
Kezünkben a két ló már kötőféken, amikor gyors kupaktanács után mégis úgy döntöttünk, hogy ebben a sötétben lámpa híján mégsem botorkálunk velük a marhákon keresztül. Ropogott a lábunk alatt a jéghártya, estünk-keltünk ló nélkül is a megfagyott marhapata nyomokban. Mínusz 10 fokban megizzadtam, mire kikecmeregtünk a legelőről.
Másnap aztán pitymallatkor már úton voltunk, nehogy a világossággal lovaink is valami huncut új legelő után nézzenek. Ott álltak, ahol az este hagytuk őket, még tán a lábuk is gyökeret vert, úgy vártak minket. Talán még az is eszükbe jutott, hogy mindenhol jó, de legjobb a jó meleg istállóban. Főleg ilyen fogcsikorgató hidegben!
A poszthoz kép értelemszerűen nem készült, rábízom olvasóimra a képzelgést.

2013. november 23., szombat

Köszönöm Neked, Ősz...

...hogy az idén szépen, méltósággal jöttél, sok-sok gyönyörűséggel örvendeztettél meg, nem voltál szélsőséges, hanem csupa béke és derű, még a múlandóságban is. Úgy, ahogy azt elvárjuk Tőled. Szépségesen ápolgattad lelkemet, és hagytál időt felkészülni a télre, a hideg napokra. Úgy gondolom, amit tehettem, megtettem. Állataim, növényeim - és jómagunk is készen állunk a következő évszakra, lelkileg és remélem, erőnlétileg is:))
Azt mondják, igen kemény tél várható, főleg januárra-februárra. Ha télen tél van, az persze nem meglepő, azért esedezek, hogy ha tényleg lesz nagy-nagy hideg, minél előbb elmúljon és várhassuk a következő kikeletet:))
Ámen.
Valószínűleg utolsó híradás képekben a csodálatos őszről, és a még ma is színpompás virágokról házunk tájáról:
Begónia kővályúban

Árvácska a kerti padon


Begónia minden mennyiségben

...és a csodás futómuskátlik

Ilyen még mindig az utcafrontom

2013. november 18., hétfő

Langalló reggelire

Általában nem ajánlom ki vendégeimnek a langallót reggelire, inkább olyankor veszem elő, ha például kisgyerekes család érdeklődik vacsora után, hisz a langalló a gyerekek körében legalább olyan népszerű, mint például a pizza. (Arról ne is beszéljünk most, hogy különbözik-e a kettő tésztája:))
Azonban nem így volt ez régen, hiszen a szakajtóban hagyott kenyértésztából másnap az asszonyok épphogy reggelit sütöttek, s mikor a gyerekek felkeltek, már kész is volt az illatos langalló, amit a szegényebbek fokhagymával dörzsöltek be, esetleg tejföllel is meglocsolták, gazdagabb családoknál még sült szalonna is került a tetejére.
Ezt a tésztát ilyenkor átdagasztás után kinyújtják, kikent sütőlemezre teszik, villával megszurkálják, vizes ecsettel átkenik a tetejét, és előmelegített sütőben 8-10 perc alatt készre sütik.

Az én konyhámban most önálló fogásként, gazdagon megpakolva készült ez az ősi ínyencség, amely tulajdonképpen a világ minden táján megtalálható, és különféle neveken a nemzetközi gasztronómiában fellelhető. A magyar konyhában leggyakrabban kenyérlángos, töki pompos néven találkozhatunk még vele.
A langalló feltétje: rengeteg vörös és lilahagyma, nagy pohár tejföl, és apróra vágott sonka.
Pici vágott petrezselyem a tetejére, egy jó forró tea és vitaminnak az alma: és biztos nem leszünk éhesek ebédig!

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails