2010. február 12., péntek

Mindennapi kincseink

Amikor sok-sok évvel ezelőtt falura költöztünk, még jó darabig városias életformánk volt. Nem voltak állatok, kert, gazdálkodás, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Megjegyzem, még mindig a gyakorló kategóriába tartozom, de sasolok, érdeklődöm, és persze csinálom.
A kert volt az első, amibe belevágtunk, közösen, családdal, nagymamákkal, akik jöttek és segítettek. Ők még gyerekkorukban falun éltek - már mindegyikük városi - sokat láttak, tapasztaltak, azt nem lehet kitörölni, amiben egyszer sokáig éltek, még ha gyerekként is.
Azonban hamar rá kellett jönnünk, hogy agyagos, kavicsos, törmelékes földünkben csak verejtékezve terem meg az a kis vetemény, amit ültettünk. Persze óriási volt az öröm, amikor az első répát, hagymát kihúzkodtuk a földből! De bizony, ahogy osztottunk-szoroztunk, rájöttünk, hogy munka mellett, hétvégén ráérve ezen a terméketlen földön nem sokra megyünk. Sajnos, korszerű talajjavító beruházásra nem tellett. Így hát a földművelést feladtuk: maradjon az iparosság, hisz férjem révén azok volnánk...:)
Hosszú évek alatt alakult ki mostani életünk, falusi vendéglátással és egy kis háztáji állattartással. Az állatok mindig nagy kedvenceink voltak, kutyánk, macskánk világéletünkben volt, Feri lovasember lévén hamar gondoskodott lóról is, amit kezdetben bértartásban tartottunk, majd elkészültek itthon az istállók és lovaink hazakerültek.
Az aprójószág (tyúkok, nyulak) szükségessége szép lassan alakult ki, hisz családos vendégeink gyerekei falun mivel is ismerkedhetnének élőben, ha nem az állatokkal? Bizony meg kell tanulniuk - és lehetőleg élőben -, hogy hogyan lesz a tojás és a tej, mert sajnos, ma már gyakori, hogy ezzel kapcsolatban téves elképzelései vannak a gyerekeknek. Nekem ritka nagy öröm, ha az érdeklődő kicsiknek magyarázhatom az állataim történetét. Tátott szájjal hallgatnak, s nemegyszer órák hosszat a szoknyám mellett időznek. A tojáskeresgélés az egyik kedvenc játékuk.
Az állattartás magával hozta azt is, hogy minden konyhai hulladék, ami ehető még, nem kerül kidobásra, hanem nap mint nap összegyűjtöm, és hol a nyulaknak, hol a kecskéknek, hol a baromfinak kedveskedem velük. Persze itt nem nagy mennyiségekről van szó, de egy a lényeg: semmi nem kerül veszendőbe.

A száraz kenyér például kedvenc kecske-csemege, de maradék kecsketejjel meglocsolva a tyúkok fehérjeutánpótlását segíti. Nálam csak természeteset esznek az állatok, semmi tápot nem láttak még. Az abrak, a szálastakarmány is olyan falubeli termelőtől származik, akiről tudjuk, hogy nem használ génmanipulált magvakat.
Persze sokan megmosolyognak a faluban, hisz mindenhol azt hallom, hogy táp nélkül nem tudok piacképes állatot felnevelni. Igazából ez a szomorú, hogy már a falusi ember is így látja és rá is van kényszerítve, hogy állatait így tartsa. Ezt a témát viszont nem ebben a posztban boncolgatnám tovább...
Inkább bemutatom, hogy minek örülök nap, mint nap:

 
Ilyen apró csoda már 7-8 darabbal mindennap rendelkezésemre áll! - Táp nélkül! -

4 megjegyzés:

  1. Az biztos, hogy nem könnyű a falusi élet, de szerintem is megéri megtanulni! :)

    VálaszTörlés
  2. Hát ezek bizony valódi kincsek, főleg a városi embernek. Ebből a posztból megint csak tanultam egy keveset, köszi.

    VálaszTörlés
  3. Drága Zsuzsu néném!!

    Öröm volt olvasni soraid!! :)Lélekben oly sokszor ott vagyok ám Gannán!! Soraid olvasva magam is megidéztem a régi kertészkedéseket, a fini zsíros kenyeret a frissen szedett paprikával... a régi ház "hűsítő-melegében"!! DE jó is volt az!! Soksok pusszantás

    VálaszTörlés
  4. Én is, mint újra falusi ember, örömmel olvasom élménydús, tiszta írásaidat. Azt hiszem, sokat lehet itt tanulni Tőled, akárkiről is légyen szó!

    VálaszTörlés

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails